A legmeghökkentőbb módon nyilvánul meg időnként emberi arcunk igazi szépsége.
Az elmúlt évek során rengeteg jóra törekvő, mulatságos, kedves, barátságos, boldogulásra és boldogságra vágyó embertárssal találkoztam.
A tréningek alatt, visszajelzések során sok jót kapunk. De a történeteim mégis inkább a meglepő, nagyon nem várt kedvességről szólnak.

A kilencvenes évek végén Varsóban éltünk. A Mokotów negyedben laktunk, ahol szinte a város közepén, a kertvárosban volt egy elkülönített terület, apró, hatvan centi magas kerítésekkel körbezárt pici kertecskékkel. Lakóház nem állt rajtuk, csak szerszámoskamrák, de azok is meglehetősen csinosak. A kertekben a korán, már februárban megjelenő első hóvirágok nyitották a szezont, és késő novemberig mindig nyílt valamifajta színes virág.
Engem teljesen elbűvölt az apró kertekben tapasztalható elegancia és arányérzék. Szépen nyírt almafák, gyönyörűen felfuttatott vörös rózsák, dália, apró százszorszépek tették varázslatossá ezt a különös, titkos kis szegletét a városnak.
Ide jártunk a lányaimmal sétálni. A kicsi még babakocsiban, többnyire aludt, a kilenc éves “nagy” pedig bámészkodva, akárcsak én, rótta a kertecskék között kanyargó utakat. Egy tavaszi napon az egyik kert mellett, szinte az úton észrevettünk egy gyönyörű kis kék virágot, valahogy “kiszökhetett” az ágyásból és kinyílt az út szélén. Még nem láttam ilyet. Némi lelkifurdalással, de nekiálltunk a gyerekkel kiásni a kis hagymás növényt, hogy majd cserépbe ültetjük és hazahozzuk Magyarországra. Amint elmélyülten dolgoztunk, egyszercsak egy férfihang megszólalt felettünk: -Jónapot kívánok!- Rajtakapott bűnözőkként kaptuk fel a fejünket, azonnal fel is álltunk guggoló helyzetünkből, kezünkben a bűnjellel. Visszaköszöntem, és igen-igen tört lengyelséggel elmagyaráztam, mit is művelünk. Tudni kell, hogy az ilyenfajta kertekben nagyon szigorúak a szabályok, és a kertbérlők közössége ezeket be is tartja. A viráglopkodás nem megengedett. Még az út széléről sem. Az emberünk meglepő módon nem tűnt haragosnak. Megkérdezte, honnan jöttünk, meg elmondta, járt Budapesten, szereti a magyarokat, és beinvitált a kertjébe.

Majd elővett egy ásót, odavitt minket a kert egy pontjára, ahol egymás hegyén-hátán bújtak ki a földből a mesekék virágok, ragyogó szőnyeget terítve arra a kis földdarabra.
És akkor az ásó a földbe szaladt, majd hatalmas darab, virágokkal borított földet fordított ki… Nekünk adta mindet. Szinte alig maradt virága. És mosolygott, és azt mondta, mindig szívesen lát minket, magyarokat. Még a nevét sem tudom….

Cimkék: ember, hóvirág, virág