Fogorvoshoz mentem. Az volt a tét, hogy most le kell-e metélni a gyökér csúcsát, vagy megúszom. Utáltam az egészet. Mikor a rendelőhöz értem, parkolóhely volt, de apróm nem. Az utcán sehol egy lélek, tűzött a nap, kétségbeesve néztem körül.
Mintha postaládát láttam volna egy távoli ház falán… Irány oda! Hátha van egy posta is… Volt, a magánhangzók stimmeltek… kocsma.
Kicsit elbizonytalanodtam, de hát nincs mese, be kell menni. A kocsma eléggé férfividék. Hétköznapi jólöltözöttségű férfiemberek ültek benn egy páran, s a pult mögött hosszú fekete kötényes, szívdöglesztő mosolyú csapos.
- Mit parancsol a kisasszony? – kérdezte kedvesen. Kisasszony? Jézus, így negyvenen túl… Mondtam neki, pénztért jöttem, mire kicsit elkerekedett a szeme, de gyorsan tisztáztam, hogy nem a bevételt akarom, csak szeretnék felváltani 200Ft-ot.
Belenézett a nagy pincértárcájába, és bánatosan megállapította, hogy nincs aprója.
Ekkor a bent üldögélő négy férfiember hangtalanul a saját tárcája után kezdett kotorászni, s hamarosan ott kopogtak a fémpénzek a pulton.
A bámulatosan elbűvölő csapos pedig lenyűgöző mosollyal, mintegy saját teljesítményeként átnyújtotta nekem az aprót, majd megkérdezte: – Egy kisfröccsöt, kisasszony?

Megdicsőülve botorkáltam ki az utcára, de az apróm még mindig kevés volt. Újabb lehetőséget lesve néztem végig az utcán, s lám egy öltönyös férfialak ballagott felém. Én felé indultam, hogy megpróbálok nála váltani, s mikor közelebb értem, láttam, hogy külföldi, talán arab. De visszafordulni már nem lehetett.
Odaértem hozzá, és zavartan magyarul kérdeztem, fel tud-e váltani egy papír 200-ast.
Azt mondta, megnézi, s kicsi patkópénztárcát vett elő a zsebéből, amit egy bűvész eleganciájával kinyitott és a fedélbe engedte csúszni a pénzeket. Csak 120 forint volt.
Álltam ott hülyén, csak az ért el a tudatomig, hogy a két összeg nem stimmel. Majd kitisztult a fejem, gondoltam, ennyi veszteséget leírhatok igazán, s már nyújtottam a pénzt felé. Mondta, hogy nem jó, neki nincs ennyije. Én meg, hogy nem baj! Jó lesz.
Erre elmosolyodott, és egy gyors mozdulattal a tenyerembe borította az aprót.
Én igyekeztem a 200-ast az ő kezébe adni, de eltolta magától, és azt mondta: Vegye úgy, hogy a szép mosolyáért kapta… és rám nevetett Nagyon kedvesen. Majd kicsit hátrált, mintha táncolna, s hirtelen megfordulva friss lépésekkel elindult.
A fogorvosnál a mosdóban a tükörbe néztem. És meglepett az a mosolygó nő, akit benne láttam.

Cimkék: ember, fogorvos, mosoly