Olvasok, mindent szinte, ami elém kerül, aztán néha különböző dolgok összecsengenek, összetalálkoznak.
Olvastam arról, hogy a koreai háború idején egy fogolytáborban az amerikai katonák a viszonylag emberséges fizikai bánásmód mellett is nagyon nagy számban haltak meg. Ráadásul igen különös módon. Egy nap a katona fogta magát, bement a házba, ahol aludt, lefeküdt az ágyára, magára húzta takaróját és meghalt. Miért? Fizikailag ezeket a haláleseteket semmi sem indokolta. A túlélőket pszichológus faggatta a tábori viszonyokról.
És úgy tűnt, ezek az emberek belehaltak abba, hogy a koreai táborvezetés kifinomult eszközökkel elvette az önbecsülésüket, porrá zúzta kapcsolódásukat a bajtársaikhoz és feletteseikhez, valamint a hazájukhoz és a családjukhoz.

A múltkor egy call center értékesítőjével a hangjait hallgattuk. Nagyon szépen dolgozott, megdicsértem őt, a munkáját. Elsírta magát és azt mondta, ez most nagyon kellett neki. Ez a dicséret. És olyan jól esett, ugye, nem baj, hogy sír. Naná, hogy nem! Azt gondolom, jó megélni az érzéseket, a jót meg nagyon-nagyon kell. Mert kevés jön belőle, holott ez lehet az üzemanyagunk. Kérdezitek tőlem a tréningjeimen, vajon nem dicsérjük-e túl az embert?
Hát, azt olvastam, a varázsarány 5 puszi : egy fenékberúgás. Úgy tapasztalom, igaz lehet.

Tartok itt? Tartasz itt? A kollégával, beosztottal, a társsal, a gyerekkel? Gyűjtöttem 100 kifejezést arra, hogy azt mondjuk valakinek: „Ezt jól csináltad!”
(A gyűjteményt az Olvasnivalók között találod itt az oldalon.)

Cimkék: call center, dicséret, megerősítés, tréning